Malé Raškovce a Kelet-szlovákiai-alföld keleti részén fekszik, a falu központjában 102 méteres, a falu területén pedig 99-105 méteres tengerszint feletti magasságban. A falu kataszteri területének keleti részét erdők, délkeleti részét pedig az alföld, a Laborec folyó holtágainak magaslatai alkotják. A falunak ezt a részét gyakran elönti a víz, amikor a Laborec folyó szintje emelkedik.

A kataszteri terület területe 875 hektár, amelyből 786 ha mezőgazdasági terület, amelyből 488 ha szántó. A falu városi területe 13 ha. A kataszteri terület keleti részét pedig egy rét alkotja, amely nyugat felé löszlerakódásokkal borított alsó teraszokba torkollik. Az ásatások és a leletek alapján kiderült, hogy a falu már a kőkorszakban és a paleolitikumban is lakott volt. További leletek a bronzkorból és a római korból származnak. Ez a falu László király 1220-as adományozási szerződésének tárgya, amelyben a falut a Buttkai családnak adományozták.

Régi nemesi falu. A tatárok érkezése előtt évszázadokkal a Gut-Keled nemzetségből származó Buttkai családhoz tartozott.

Családi viták után a falu később részben elnéptelenedett, így 1351-ben a Vid család birtokába került. Ezt követően a falu a Batthányiak, majd a Ráskayak, Málczaiak és Butkaiak birtokába került.

1403-ban Zsigmond király Pány Ferencnek és fiának adományozta a falut. 1411-ben a Ráskay, Buttkay és Márki családok lettek a falu birtokosai.

A 15. század következő éveiben rövid ideig a Pálóczi család birtokolta a falut. A 16. és 17. században más nemesi családok, köztük a Sárossy, Bozoky, Csicseri, Orosz, Bánnfy, Gazdagh, Bolyicz családok birtokolták a falut. Pető, Jurgi, Gazdagh és Dobó, Csapy, Palajthay, Lórántfy, Vékey. A falu a 17. századig a Somogyi, Keresztes, Eodonffy, Ráskay, Sándor, Sós és Horváth családoké volt. A török ​​csapatok pusztításai következtében az adófizetők száma 15 főre csökkent.

1606 óta III. András király adományozta a falut. Budaházy Ferencnek és 1629-ben Sennyey Sándornak.

1687-től a falu egy része is Serédy Gáspár birtoka volt. 1730 óta a falu földesurai Isaák, Stépán, Mészáros, Kiss, Besenyei, Sennyey, Thuránsky, Richter, Nedeczky, Tasnády, Aisdorfer, Szent-Léleky, Horváth, Viczmándi, Janthó, Pócs, Ocskay és Terestényi voltak.

A fenti földesurak közül a leghíresebb Peter Tasnády, aki az 1831-es úgynevezett kelet-szlovákiai parasztfelkelés vezetője lett.

A tatár, török ​​háborúk és a földesúri viszályok következtében a lakosok és az adófizetők száma gyakran változott. Például 1546-ban a falu lakossága 39 parasztcsaládból állt. 1572-ben már csak 130 lakos élt a faluban, 1598-ban már csak 19 család. 100 évvel később már 9 paraszt- és 5 nemescsalád élt a faluban. 1715-ben 10, 1720-ban pedig 9 parasztcsalád lakta a falut. 1831-ben a kolerajárvány további 9 áldozatot követelt, akiket az úgynevezett "Kolerás-dombon" (kolerás dornb) temettek el, amely a falu északkeleti részén található.

Másrészt az 1869-es népszámlálás szerint a falunak 449 lakosa volt. A falu lakosságának száma a 20. század következő éveiben stabil tendenciát mutat. 1900-ban a népességi adatok szerint 319 ember élt a faluban, 1930-ban azonban az előző népszámláláshoz képest a lakosság száma 333-ra nőtt. Az USA-ba, Kanadába és Argentínába irányuló munkavállalási és jobb élet reményében történő kivándorlás következtében összesen 50 lakos vándorolt ​​ki, akik közül a falu 24 polgára nem tért vissza.

Az első világháború alatt a falu 2 polgára vesztette életét a háború különböző frontjain. A második világháború azonban nagyobb áldozatokat követelt. 1939 és 1945 között 22 polgár vesztette életét, 9 katona a csatatereken, 8 munkatáborban vagy fogságban, a háború befejezése után pedig további 5 polgár vesztette életét rossz egészségi állapota miatt. A falu neve a 13. századi dokumentumokban Kysraska, Kysrasska, Kis Ráska, Klein Ráska, Kisráska, 1920-tól Malé Raškovce, Malé Ražkovce, Malé Raškovce, Kisráska formában jelenik meg.

A református templomot 1836-ban építették. A faluban több kúria is állt, amelyek a tulajdonosok változása miatt fokozatosan romossá váltak. Az utolsó kúria, amely a plébánia (plébániahivatal) közelében állt, a 19. és 20. század fordulóján tűnt el.

A falu északkeleti részén található a Linyík természetes tó, amelyet a helyi lakosság és a szomszédos falvak lakói 1965-ig kender áztatására használtak. A tóról egy legenda kering, miszerint egy királyi koronát temettek el – elrejtve a tó alján.